Eszter története

Fucsek Eszter vagyok. Felvidéken élek egy gyönyörű kis községben,
Pozsonyeperjesen. Júliusban töltöm be a húszat Győrbe járok főiskolára, ha minden jól megy
gyógypedagógus leszek. Az én történetem két éve kezdődött, pont így, nyár elején. Illetve
biztosan sokkal régebben már elkezdődött, de csak két éve tudok arról, hogy hipofízis
adenómám van. Úgy érzem, ha megosztom ezt a történetet, megerősödöm egy kicsit, és
valahogy nagyobb erőm, hitem lesz legyőzni ezt a betegséget. Talán azzal, ha kiírom
magamból, ha mindig újra és újra elmesélem, hogy miket éltem át, talán a „lakóm” (én csak
lakónak hívom) meggyengül, és annál kevésbé fog kapaszkodni. Mert szerintem minden ami
jó és pozitív az én szememben, az őt gyengíti, és minden, ami szomorúvá tesz, az pedig
erősíti.
Évek óta küzdök fejfájással. Talán három éve, hogy egyre gyakrabban és erősebben
kezdett fájni. Sűrűn voltak rosszulléteim, a mellem egyre jobban feszült és fura szagokat is
éreztem, amit más nem. Persze a legrosszabb a fejfájás volt, és ma napig is az a legrosszabb.
Sokszor nagy fájdalmaim voltak, és állandóan kimerült voltam, fáradékony és egyre
lehangoltabb. A párom, aki már akkor is annyit segített, addig győzködött, hogy rászántam
magam, és elmentem orvoshoz. A családban van orvos, neurológus (bár ő Debrecenben
orvos, én pedig otthon, Szlovákiában járok orvoshoz), aki azt javasolta, hogy rögtön szóljak
már a körzeti orvosnál, hogy CT-re küldjenek. Én ezt meg is tettem, és szó szerint kinevettek.
Elvégezték a szokásos vizsgálatokat, és aztán nagy nehezen továbbküldtek egy ottani
neurológushoz. Neki is elmondtam minden panaszomat. Sajnos azóta is teljes
kiszolgáltatottságot érzek az orvosi ellátás, és maga az egészségügy területén. Én sokszor
kísérleti egérnek éreztem magam, akit ide-oda dobálnak az orvosok között, és különféle
gyógyszereket próbálgatnak ki rajtam. Általában kutyába se vettek, főleg ha anyukám nélkül
mentem orvoshoz. Szomorú, hogy az egészség (és egészségügy) az, amire minden embernek
szüksége van, mégis a legkevesebbet szánnak rá, legyen szó anyagiakról vagy csak egy
percnyi odafigyelésről. Persze ez már egy másik történet. Lényeg az, hogy a neurológus végül
(más ötlet híján) kiírt CT-re. Az eredmények kimutatták, hogy valami van ott, egy kb. 1cm
átmérőjű valami. De semmi közelebbit nem mondtak, és elküldtek két héten belül MRI-re. A
keresztanyám persze a CT alapján már sokkal hamarabb tudta, hogy adenómám van. És ezt
később az MRI is megerősítette. Ez két éve volt. Emlékszem, nagyon megijedt mindenki a
családban. Én magam se tudtam, hogyan tovább. Érettségi előtt álltam, felvételire akartam
készülni. És ilyen fejfájással nehezen tudtam bármihez is fogni. Ez a fájdalom egyszerre
görcsös és szúró, hasogató és szorító. Elvonja az ember figyelmét, és csak erre tud
koncentrálni. Talán a sokféle következménynek a lehetősége, amiket egyszerre tudtam meg
(hogy túl fiatal vagyok, és nem lehet operálni vagy ha meg is operálják életem végéig
hormonpótló tablettákat fogok szedni, vagy meddő is lehetek, tejcsorgásom lesz stb.), az volt
olyan ijesztő. Persze mindenki a családban elhatározta, hogy változtatni fog az életmódján, és
hozzám is máshogy fog viszonyulni. Nem lehet tudni, miért alakul ki az embernek
prolaktinómája. Én a legvalószínűbbnek lelki okokat tartok. Túlságosan befelé forduló gyerek
voltam mindig, túlérzékeny, és igazából nem ismert engem senki. Mindig úgy éreztem, hogy
a három testvérem közül én kaptam a legkevesebb odafigyelést, és ez mély nyomot hagyott
bennem. Állandó megfelelésvágy élt bennem az élet minden területén. Az, hogy nem tudtam
soha senkinek igazán „kipanaszkodni” magam, valószínűleg tovább rontotta csak a helyzetet.
Mai napig fájnak dolgok, és szinte szorítják a mellkasom. Azóta én sokat változtam, bár a
családom inkább beletörődött, ahelyett, hogy változott volna egy parányit is. Én elsősorban a
gondolkodásmódomon változtattam, igyekeztem máshogy látni a világot, és kipróbálni új
lehetőségeket, és nem foglalkozni olyan dolgokkal, amik úgysem változnak. Hogy ezekben
sikerült változtatnom, azt elsősorban a páromnak köszönhetem, és egy kedves ismerősömnek,
akinek megígértem, hogy megírom ezt a történetet. Nélkülük valószínűleg most is csak ülnék
az ágyon kuporogva, és kínlódnék, hogy milyen szerencsétlen vagyok.

A kezelések viszont nem sokat változtak. Két éve folyamatosan szedem a
Bromocriptine-t. (50 mg). Évente járok MRI-re. Most voltam a harmadikon. Az eredmények
azt mutatják, hogy nem változott semmi. A 10x11 cm-es lakóm ugyanúgy ott van.
Rendszeresen járok vérvételre. A prolaktinszintem eléggé ingadozik, de nem túl magas.
Szerencsére egyszer sem volt tejcsorgásom, és a menstruációmmal sincsenek nagyobb
gondok. Az egyetlen, ami állandó, az a fejfájás. Sajnos gyakran a hangulatomra is rámegy
annak ellenére, hogy optimista igyekszem lenni. Ez sokszor azokat is megviseli sajnos, akik a
legközelebb állnak hozzám. Sokféle fájdalomcsillapítót kipróbáltam, egyik sem segített sokat.
Aztán úgy kb. egy éve úgy döntöttem leállok a fájdalomcsillapítókkal, és nem teszem tönkre a
gyomromat. Ha nem muszáj, nem mérgezem magam. Gyakran fejfájással kelek, fejfájással
alszom el. Előfordul, hogy összeszorított fogakkal zokogok. Néha úgy gondolom, meg
kellene emelnem a Bromocriptine-t, és folyamatosan nagyobb adagot szedni. De az
endokrinológus nem javasolta inkább. A szervezetem megszokta már, nem tapasztalok
mellékhatásokat. Eleinte szédültem, de az is elmúlt egy-két hét múlva. Már valahogy sikerült
megszoknom ezt a betegséget. De nem akarok beletörődni. A gyógyszerekben kezdek már
nem hinni. Az utóbbi időben inkább a természetes gyógymódok kezdenek érdekelni. Mindig
úgy gondoltam, a természet a legjobb recept. Lassanként változtatok a táplálkozási
szokásaim, igyekszem többet mozogni, és még többet nevetni. Azelőtt sajnos túl komoly
voltam, és nem láttam, hogy mennyi szépség és öröm van körülöttünk. Az orvosok már nem
tudnak nekem újat mondani, és már régóta nem megyek be izgatottan az endokrinológushoz.
Csak azt mondják várni kell. De mire? Talán arra, hogy hasson egy lehet nem is hatékony
gyógyszer a számomra? Talán arra, hogy lassan megöregedjem, és megoperáljanak, mert
akkor már úgysem számít? Én hiszek benne, hogy családom lehet, és hogy nem kell még
hosszú évekig fájdalmakkal együttélnem. És abban is hiszek, hogy ami nem öl meg, az
megerősít. Mert ez egy ilyen betegség, egy jóindulatú daganat, ami ugyan nem öl meg, együtt
lehet vele élni, de valahogy a gyógyszer se segít. Talán a magam hibájából alakult ki, és
nekem is kell legyőznöm. Egy bátorító pofon az élettől, hogy változtassak az életemen.
Másrészről persze tisztában vagyok azzal, hogy mások hasonló vagy más betegséggel sokkal
nagyobb szenvedésen mennek keresztül. Ezért soha nem is sajnáltattam magam. Egy
lehetőség, hogy nagyobb veszélyeket megelőzzek. És talán ezért is választottam a
gyógypedagógiát, hogy ártatlan gyereken segítsek valahogy, akik talán soha nem is
gyógyulnak meg. Szeretnék rájuk odafigyelni, és megnevettetni őket.
Úgy érzem meggyógyulok lassan. Hiszek abban, hogy megtudom magam gyógyítani.
És mikor legközelebb megyek MRI-re, a felvételeken nem lesz semmilyen lakó, csak egy
egészséges agy. Annyi mindenről tudnék még írni, annyi pillanatról és érzésről! De inkább
nem teszem, hanem helyette kívánok mindenkinek, aki ilyen betegséggel, és hasonló
fájdalmakkal küzd, sok erőt és kitartást, sok nevetést és legfőképpen sok hitet önmagában.