Hát nemcsak perecnek, nekem se a legfájdalommentesebben telnek a napjaim. Először is kívánok neki sok erőt és kitartást, és persze energiát mindenhez. A fejfájásom enyhült az utóbbi napokban, talán ez annak is betudható, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, és nem hagyom magam olyan könnyen felidegesíteni. Sokat kell nevetni, az néha gyógyír mindenre.
Viszont egész héten fáj a gyomrom, hasmenéssel küzdök.Elég fájdalmas, de talán már kezd enyhülni. Remélem nem érte el a Felvidéket az e-coli...:)
A mellem nagyon feszül. Nekem általában a menstruáció előtt egy héttel - öt nappal szokott elkezdeni feszülni. Most viszont majdnem két héttel előtte elkezdett. Már enyhe nyomásra nagyon érzékeny, fáj, megkeménykedik. Biztos magasabb a prolaktin-szintem. múlt héten voltam vérvételen, nemsokára talán kiderül. Valószínűleg nem sokat segít a legkisebb adag bromocriptine, de én sem vagyok hajlandó nagyobb adagot szedni. Amíg nem lesz tejcsorgásom, vagy zavarok a menstruációmmal biztos nem is fogok. De lehet azután sem...

Beteg vagyok?

Most megint vagy lehet igazából először eljutottam arra a szintre, amikor be kell látnom, hogy nem leszek attól még 100%-an egészséges, hogy úgy viselkedem mintha az lennék.
Próbálom elhinni, hogy meggyógyultam, de a szervezetem nagyon nem ezt jelzi. 2,5 hónapja nem szedem a gyógyszert, s amikre felfigyeltem:
- megindult a tejcsorgás, még ha csak nyomásra is
- állandó hányinger érzet, többnyire reggel és este (nem, nem vagyok terhes! :))
- néha igen erős fejfájás
- hasi görcs
Egyenlőre ennyi, vagy csak erre figyeltem fel.
Érzem, hogy nincs minden rendben, de még mindig hiszem, hogy jók lesznek az eredményeim.
Bár lehet, hogy kell majd a gyógyszer, mert beteg vagyok, ha tetszik ha nem, de úgy fogom továbbra is élni az életem, mint aki egészséges.
Ez eddig is bejött, most is be kell jönnie!

by perec

Találkozni ma a csodákkal

Mikor az ember fejfájással kel úgy érzi, előre el van rontva a napja, csinálhat bármit is. Nekem 90%-ban ilyen reggeleim vannak. Ilyenkor fekszem még egy kicsit az ágyban becsukott szemekkel, ökölbe szorított kezekkel, és várok valamilyen csodára, hogy pár pillanat, és elmúlik az egész. Hát igen, az ember sűrűn szeretne találkozni csodákkal... Ilyen fejfájós napokon, fel se szeretnék kelni. Maradjon sötétben a szoba, maradjon csöndes a ház, és ne legyenek gondolataim. Mintha az embernek ne lennének feladatai, felelőssége, kötelességei még diák létére is. És még fejfájósan is arra kell törekedni, hogy meggyógyuljak. Ez az igazán nehéz. Mert nem kell arra külön gondolni, hogy fáj a fejed, széthasad az automatikusan is.
De ma nem ilyen nap van! Mert ma azért találkoztam a csodával, és nem ébredtem fejfájással. Én ezt csodának tartom, legyen bármilyen picinkó is, de mégis az. Tudom, befolyásolja az egész napomat, és úgy érzem, ez egy csodálatos péntek lesz! Tele vagyok tervekkel, életkedvvel, örömmel. Találkozom végre a párommal, és átölelhetem! (Ő a másik, de egyáltalán nem kicsi csoda az életemben. És az a nagyszerű, hogy állandó!) Ha minden jól megy, elmegyünk fürdőbe, és ott fogunk lustálkodni, áztatni magunkat, és jól fogjuk érezni magunkat. Egyszerűen kell, hogy jól érezzük magunkat! Szinte belesavanyodunk a hétköznapokba, a napi harcokba, a munkába, és a fájdalmakba. Ma elfelejtünk mindent, és nem fogunk beszélgetni fájdalmakról. Csak nevetni fogunk, hogy milyen jó nekünk!:)
Mindenkinek szép napot, és kívánom, hogy találkozzatok csodákkal!

Üdvözlés

Hát sziasztok!
mostantól én is csatlakoztam a bloghoz.és szeretnék is köszönetet mondani szerzőtársamnak, hogy megívott, gondolt rám még a sok gondja-baja közepette is. A történetemet már olvashattátok alább, nagyjából leírtam a lényeget, de nagyon sok mindent tudnék még hozzáfűzni, kiírni magamból apránként, sokszor valóban nem könnyű írni, és van, hogy az embernek nincs is kedve hozzá. Én magam is hónapok óta alig írtam valamit. Még nem tudtam megemlíteni, de amúgy hobbiként verseket írok. sajnos elhanyagoltam az utóbbi időben a versírást, és emiatt furdal is a lelkiismeret. de most igyekszem pótolni a lemaradást. érzem, hogy most fogok tudni írni. és kell is, mert az utóbbi időben szinte megfulladtam a sok gondolattól, a sok érzéstől. annyira elmondanám annak, aki a legfontosabb számomra, de annyira nehéz szavakkal kifejezni valamit, ami annyira mély. Írni könnyebb. Csak neki kell fogni. Ahogy a gyógyulást is nehéz elkezdeni. De ha elhatározzuk magunkat, ha megpróbálunk merni, és máshogy látni a világot, és benne magunkat, akkor észre se vesszük, és változnak a dolgok. Szóval csak azt akarom írni, hogy nagyon örülök ennek a blognak. sokáig nem is találkoztam betegtárssal, és azok az első időszakok nagyon nehezek voltak. Lelkileg most sem vagyok rendben, de változtam, és gyógyultam is. Ezért kell ez a blog, hogy így nagy szavakat használva, összefogjunk, kitartsunk, reménykedjünk. És egymást erősítsük. Úgy hiszem, gyakran hasonló érzéseink, hasonló pillanataink vannak, és ezért fogjuk egymást még jobban megérteni. Ha bárkinek bármiben segíthetek, örömmel teszem. És így tudok majd magamon is segíteni, rajtatok keresztül.
úgyhogy ezer köszönet előre is!

Etti

Hinni érdemes, írni kell...

Sajnos a terv, hogy mindent megosztok majd itt ezen a blogon a betegségemről nem jött össze. De Eszter újra felhívta történetével (ld. előző bejegyzés) a figyelmem arra, hogy igenis van értelme írni, hogy kell írni.
Már két hónapja nem szedem a gyógyszert, lassan aktuális lesz egy MR vizsgálat és vérvétel. Hogy jobban vagyok-e? Eleinte nem nagyon múlt az állandó migrénem, ma már egyre ritkábban szenvedek tőle, mondhatni alig-alig. A közérzetem jó, de sokkal érzékenyebb vagyok, ami persze nem feltétlenül ettől van. Amit észrevettem sajnos, hogy a tejcsorgásom megint megindult, de szerencsére nem vészes, csak nyomásra pár csepp. Tudom, hogy ez nem jó, de én betudom az utóbbi idők stresszének, annak, hogy lelkileg elég mély pontot éltem meg, és élek meg, hogy nagyon sokat idegeskedtem, és nem tudtam tartani a nyugodt lenni.
Minden összejött, sok komoly döntésen kellett és még kell is átesnem, s ez sajnos nem tesz jót a betegségemnek. Extra érzékeny vagyok, de tudom, el fog ez is múlni, s akkor újra helyreáll  a szervezetem is.
Még mindig hiszek abban, hogy az MR megint nem mutat ki semmit, s hogy végre tényleg gyógyultként kezel majd az orvosom is.
Hiszek még mindig a Búzafűben, s a nyugodt, kiegyensúlyozott élet gyógyerejében! Ebből sajnos csak az előbbi volt az életem része mostanság, de bízok benne, hogy nem okoztam nagy kárt magamban  a sok idegeskedéssel, és még egy hónap alatt vissza tudom azt fordítani, amit esetleg elindítottam.

De ami megint feldobta a kedvem és a hitem, hogy Eszter is végre leírta az ő történetét (lásd előző bejegyzés), és még egy betegtársam be tud itt mutatkozni, és talán segíteni, ösztönözni másokat is tapasztalataival...
Remélem a jövőben is meg fogja velünk osztani gondolatait, érzéseit az ő "lakójáról"  :)

Eszter története

Fucsek Eszter vagyok. Felvidéken élek egy gyönyörű kis községben,
Pozsonyeperjesen. Júliusban töltöm be a húszat Győrbe járok főiskolára, ha minden jól megy
gyógypedagógus leszek. Az én történetem két éve kezdődött, pont így, nyár elején. Illetve
biztosan sokkal régebben már elkezdődött, de csak két éve tudok arról, hogy hipofízis
adenómám van. Úgy érzem, ha megosztom ezt a történetet, megerősödöm egy kicsit, és
valahogy nagyobb erőm, hitem lesz legyőzni ezt a betegséget. Talán azzal, ha kiírom
magamból, ha mindig újra és újra elmesélem, hogy miket éltem át, talán a „lakóm” (én csak
lakónak hívom) meggyengül, és annál kevésbé fog kapaszkodni. Mert szerintem minden ami
jó és pozitív az én szememben, az őt gyengíti, és minden, ami szomorúvá tesz, az pedig
erősíti.
Évek óta küzdök fejfájással. Talán három éve, hogy egyre gyakrabban és erősebben
kezdett fájni. Sűrűn voltak rosszulléteim, a mellem egyre jobban feszült és fura szagokat is
éreztem, amit más nem. Persze a legrosszabb a fejfájás volt, és ma napig is az a legrosszabb.
Sokszor nagy fájdalmaim voltak, és állandóan kimerült voltam, fáradékony és egyre
lehangoltabb. A párom, aki már akkor is annyit segített, addig győzködött, hogy rászántam
magam, és elmentem orvoshoz. A családban van orvos, neurológus (bár ő Debrecenben
orvos, én pedig otthon, Szlovákiában járok orvoshoz), aki azt javasolta, hogy rögtön szóljak
már a körzeti orvosnál, hogy CT-re küldjenek. Én ezt meg is tettem, és szó szerint kinevettek.
Elvégezték a szokásos vizsgálatokat, és aztán nagy nehezen továbbküldtek egy ottani
neurológushoz. Neki is elmondtam minden panaszomat. Sajnos azóta is teljes
kiszolgáltatottságot érzek az orvosi ellátás, és maga az egészségügy területén. Én sokszor
kísérleti egérnek éreztem magam, akit ide-oda dobálnak az orvosok között, és különféle
gyógyszereket próbálgatnak ki rajtam. Általában kutyába se vettek, főleg ha anyukám nélkül
mentem orvoshoz. Szomorú, hogy az egészség (és egészségügy) az, amire minden embernek
szüksége van, mégis a legkevesebbet szánnak rá, legyen szó anyagiakról vagy csak egy
percnyi odafigyelésről. Persze ez már egy másik történet. Lényeg az, hogy a neurológus végül
(más ötlet híján) kiírt CT-re. Az eredmények kimutatták, hogy valami van ott, egy kb. 1cm
átmérőjű valami. De semmi közelebbit nem mondtak, és elküldtek két héten belül MRI-re. A
keresztanyám persze a CT alapján már sokkal hamarabb tudta, hogy adenómám van. És ezt
később az MRI is megerősítette. Ez két éve volt. Emlékszem, nagyon megijedt mindenki a
családban. Én magam se tudtam, hogyan tovább. Érettségi előtt álltam, felvételire akartam
készülni. És ilyen fejfájással nehezen tudtam bármihez is fogni. Ez a fájdalom egyszerre
görcsös és szúró, hasogató és szorító. Elvonja az ember figyelmét, és csak erre tud
koncentrálni. Talán a sokféle következménynek a lehetősége, amiket egyszerre tudtam meg
(hogy túl fiatal vagyok, és nem lehet operálni vagy ha meg is operálják életem végéig
hormonpótló tablettákat fogok szedni, vagy meddő is lehetek, tejcsorgásom lesz stb.), az volt
olyan ijesztő. Persze mindenki a családban elhatározta, hogy változtatni fog az életmódján, és
hozzám is máshogy fog viszonyulni. Nem lehet tudni, miért alakul ki az embernek
prolaktinómája. Én a legvalószínűbbnek lelki okokat tartok. Túlságosan befelé forduló gyerek
voltam mindig, túlérzékeny, és igazából nem ismert engem senki. Mindig úgy éreztem, hogy
a három testvérem közül én kaptam a legkevesebb odafigyelést, és ez mély nyomot hagyott
bennem. Állandó megfelelésvágy élt bennem az élet minden területén. Az, hogy nem tudtam
soha senkinek igazán „kipanaszkodni” magam, valószínűleg tovább rontotta csak a helyzetet.
Mai napig fájnak dolgok, és szinte szorítják a mellkasom. Azóta én sokat változtam, bár a
családom inkább beletörődött, ahelyett, hogy változott volna egy parányit is. Én elsősorban a
gondolkodásmódomon változtattam, igyekeztem máshogy látni a világot, és kipróbálni új
lehetőségeket, és nem foglalkozni olyan dolgokkal, amik úgysem változnak. Hogy ezekben
sikerült változtatnom, azt elsősorban a páromnak köszönhetem, és egy kedves ismerősömnek,
akinek megígértem, hogy megírom ezt a történetet. Nélkülük valószínűleg most is csak ülnék
az ágyon kuporogva, és kínlódnék, hogy milyen szerencsétlen vagyok.

A kezelések viszont nem sokat változtak. Két éve folyamatosan szedem a
Bromocriptine-t. (50 mg). Évente járok MRI-re. Most voltam a harmadikon. Az eredmények
azt mutatják, hogy nem változott semmi. A 10x11 cm-es lakóm ugyanúgy ott van.
Rendszeresen járok vérvételre. A prolaktinszintem eléggé ingadozik, de nem túl magas.
Szerencsére egyszer sem volt tejcsorgásom, és a menstruációmmal sincsenek nagyobb
gondok. Az egyetlen, ami állandó, az a fejfájás. Sajnos gyakran a hangulatomra is rámegy
annak ellenére, hogy optimista igyekszem lenni. Ez sokszor azokat is megviseli sajnos, akik a
legközelebb állnak hozzám. Sokféle fájdalomcsillapítót kipróbáltam, egyik sem segített sokat.
Aztán úgy kb. egy éve úgy döntöttem leállok a fájdalomcsillapítókkal, és nem teszem tönkre a
gyomromat. Ha nem muszáj, nem mérgezem magam. Gyakran fejfájással kelek, fejfájással
alszom el. Előfordul, hogy összeszorított fogakkal zokogok. Néha úgy gondolom, meg
kellene emelnem a Bromocriptine-t, és folyamatosan nagyobb adagot szedni. De az
endokrinológus nem javasolta inkább. A szervezetem megszokta már, nem tapasztalok
mellékhatásokat. Eleinte szédültem, de az is elmúlt egy-két hét múlva. Már valahogy sikerült
megszoknom ezt a betegséget. De nem akarok beletörődni. A gyógyszerekben kezdek már
nem hinni. Az utóbbi időben inkább a természetes gyógymódok kezdenek érdekelni. Mindig
úgy gondoltam, a természet a legjobb recept. Lassanként változtatok a táplálkozási
szokásaim, igyekszem többet mozogni, és még többet nevetni. Azelőtt sajnos túl komoly
voltam, és nem láttam, hogy mennyi szépség és öröm van körülöttünk. Az orvosok már nem
tudnak nekem újat mondani, és már régóta nem megyek be izgatottan az endokrinológushoz.
Csak azt mondják várni kell. De mire? Talán arra, hogy hasson egy lehet nem is hatékony
gyógyszer a számomra? Talán arra, hogy lassan megöregedjem, és megoperáljanak, mert
akkor már úgysem számít? Én hiszek benne, hogy családom lehet, és hogy nem kell még
hosszú évekig fájdalmakkal együttélnem. És abban is hiszek, hogy ami nem öl meg, az
megerősít. Mert ez egy ilyen betegség, egy jóindulatú daganat, ami ugyan nem öl meg, együtt
lehet vele élni, de valahogy a gyógyszer se segít. Talán a magam hibájából alakult ki, és
nekem is kell legyőznöm. Egy bátorító pofon az élettől, hogy változtassak az életemen.
Másrészről persze tisztában vagyok azzal, hogy mások hasonló vagy más betegséggel sokkal
nagyobb szenvedésen mennek keresztül. Ezért soha nem is sajnáltattam magam. Egy
lehetőség, hogy nagyobb veszélyeket megelőzzek. És talán ezért is választottam a
gyógypedagógiát, hogy ártatlan gyereken segítsek valahogy, akik talán soha nem is
gyógyulnak meg. Szeretnék rájuk odafigyelni, és megnevettetni őket.
Úgy érzem meggyógyulok lassan. Hiszek abban, hogy megtudom magam gyógyítani.
És mikor legközelebb megyek MRI-re, a felvételeken nem lesz semmilyen lakó, csak egy
egészséges agy. Annyi mindenről tudnék még írni, annyi pillanatról és érzésről! De inkább
nem teszem, hanem helyette kívánok mindenkinek, aki ilyen betegséggel, és hasonló
fájdalmakkal küzd, sok erőt és kitartást, sok nevetést és legfőképpen sok hitet önmagában.