A suli szerencsére elég tűrhető, még jól viselem. Nem vagyunk mindennap estig, meg a péntekem is szabad, ami eddig nem igen volt. Úgy veszem észre, kevesebbet fáj a fejem, mint az elmúlt években. Eljutottam odáig, h a mellem is alig-alig. Sokat számít, mert volt időszak, h alig tudtam lemenni a lépcsőn, mert annyira fájt. A futásról ne is beszéljünk. És a közérzetem is jó. Pedig az idő nem az, és elég sok a dolgom a suli miatt. De remélem most is mindent sikerül lassacskán megcsinálgatnom, ahogy az elmúlt években is.

Rég írtam már idézetet, itt az ideje.
"A gyógyuló ember tekintete az igazi: elkezd látni. Látja, azt, hogy hány csoda és milyen szenvedés kell ahhoz, hogy az ember kimásszon a pokolból, feltámadjon a halálból. (...) Akit megcsap a mulandóság szele, rájön, milyen csoda élni." (Müller Péter)

Azt hiszem, én is így érzem magam egy idege. Néha minden egyszerű pillanat, minden apró öröm csodának tűnik, és boldogsággal tölt el. Én hiszem, h nem véletlenül vagyunk a földön, nem véletlenül MI születtünk meg. Sorsunk, rendeltetésünk van, és végül is, nem azért jöttünk a világra, h már fiatalon betegségekben szenvedjünk, és depressziósak legyünk. Egyszerűen csak élni kell és boldognak lenni!:) Szép napokat! Sok puszi
Etti

Egy kis művészet...

Ma a suliban az egyik előadás keretében egy érdekes történetet mesélt az egyik tanár. Szeretném veletek megosztani mégha nem is konkrétan a hipofízis adenómához kapcsolódik. Vagy mégis?
A történetet a tanárom egyik ismerőse mesélte neki, aki művészetterapeuta (egyébként a tanár is). Próbálom úgy leírni nagyjából, ahogy hallottam. Íme:
Ma egyre több tudományos bizonyíték van arra, h minden betegség pszichés eredetű. A sok haraggal, méreggel, idegeskedéssel, negatív gondolatokkal mi magunk generáljuk a betegséget. A rákot is. A terapeuta egyik ismerőse orvos volt. Ugye mint az orvosok többsége ez az orvos sem hitt soha a lelki dolgokban, abban h pl. a művészet képes a gyógyításra. A lelki sebek és a valódi betegségek leküzdésére. Csak a tudományban bíznak, és csak mechanikusan gondolkodnak. Már maga a "lélek" szótól is idegenkednek. Vannak kivételek, de ez az orvos ilyen.volt. A művészetterapeuta ismerőse többször hívta magához terápiára, de sosem akart elmenni.  Egyszer rákos lett, daganat volt a vastagbelében, egy lúdtojás méretű daganat. Az utolsó kemoterápia után azt mondták neki az orvosok, ennyi volt, nincs tovább. Van két hónapod, búcsúzz el, rendezd el a dolgaidat. Az orvos ekkor gondolt arra, h elmegy ehhez a művészetterapeuta ismerőséhez, ha már neki úgyis mindegy. Elment és terápiával egy érdekes dolgot találtak ki. Úgy döntöttek, h a röntgen leletek alapján megfestik a daganatot. De tökéletesen. A daganat pontos méretei, formája alapján megrajzolták a daganatot. Majd a következőkben az volt a feladat, hogy az orvosnak el kellett képzelnie azt, h ez a daganat kiszárad,és úgy kellett lerajzolnia. Majd a saját gondolatai alapján a későbbiekben megrajzolta, hogy ez a daganat egyre jobban összemegy, elsorvad. Ez volt a terápia. A saját gondolatai irányították. Ma ott tartanak, h a röntgen alapján a daganat diónagyságú. És ezt a gondolkodásával érte el.Ennyi a történet.
Én nem tudok jól rajzolni vagy festeni, de szeretem. És hiszek gyógyító erejében. Mert miért ne lehetne kirajzolni magunkból a betegséget, a fájdalmat? Vagy miért ne lehetne kiírni, ha vlki verseket, regényeket ír? nem kell tehetségesnek, zseninek lenni, csak egyszerűen pozitívan gondolni, és elképzelni, elhinni, hogy meggyógyulunk. Hogy azt a lakót el lehet onnan tüntetni saját erőből is.

Suli és hasonlók

Sziasztok!
Na a suli, az utolsó évem, megkezdődött. Hurrá! Bár nem a sulinak örülök, csak annak, h az utolsó év. Végre. Szerencsére jól alakulnak a dolgaim, megkaptam egy ösztöndíjat is, amit csak 8-an kaptak a fősuliból. A kollégiumban csupa új lakótárssal vagyok körülvéve, és mindegyik nagyon szerethető. Legalábbis még így az elején. De remélem és úgy érzem a későbbiekben sem lesz gond. Talán azért mert mindannyiukkal jókat lehet nevetni, és egyikük sem depressziós!:) Ez nálam fontos érv, mert sajnos a múlt félévben egy mindent feketében látó, önsajnálatban fetrengő emberrel voltam egy szobában. Nekem se tett jót. De ennek vége! Most megint jön a tanulás, meg h rendben befejezzem ezt az évet. Remélem sikerül. Néha minden kilátástalan, de talán nem kell annyira távolra tekinteni. Elég ha a jelenben boldogok és elégedettek vagyunk.
Jah, és már nem fáj annyit a fejem mint múlt héten. Nem engedek neki többet!:))) Szép napokat, ölellek titeket!