Azt szokták mondani, h az ember célja a boldogság, vagy h a boldogulását keresi. Én azonban  azt veszem észre az embereken (a suliban, az utcán, bárhol), hogy nem is keresik, csak vannak és szenvednek. Közben sóhajtoznak, hogy de jó lenne ez, vagy az, meg h nekem nincs ilyenre időm, meg nekem semmi sem jön össze és hasonlók. Közben mondják, h de jó lenne, ha rám találna a boldogság, meg olyan szerencsétlen vagyok. Persze, hogy az valaki, ha nem is keresi az örömöket az életben! Elsősorban magukat csapják be, és vágynak arra, h nekik adjon a másik igazat, hogy igen az élet olyan nehéz, a férfiak hazudnak, a fizetésből semmire se telik, és annyi dolog van egész nap....De igazából ez a hazugság, hogy sokan még maguknak se ismerik el, hogy lehetne valamit tenni, és nem kell, hogy a napok szürkék és elviselhetetlenek legyenek. Mert ha elhisszük, h ez így van, akkor az megbetegít minket, beleférkőzik a tudatunkba, és csak még elkeseredettebbek leszünk. Vajon miért nem lehet egyszerűen csak örülni és vidámnak lenni? Mint az a kislány, akit ma láttam az egyik bevásárlóközpontban. Jött le az anyukájával a mozgólépcsőn, és olyan öröm sugárzott róla, tiszta és egyszerű öröm, hogy ő most jöhet le a mozgólépcsőn! Nem az élet nehéz, csupán mi magunk tesszük azzá...