Fogyatékosság

Mint már többször is említettem, gyógypedagógusnak készülök. Sokan nem is tudják, hogy mit takar ez valóban. Igazából értelmileg, testileg (vagy mindkettő) sérült, fogyatékkal élő kicsikkel fogok foglalkozni, ha minden megy majd a maga útján. Hogy engem melyik szakirány érdekel a legjobban? én úgy tervezem, hogy mozgássérült kicsiket és a korai fejlesztést választom, a kettőt egybekötöm. távolinak tűnik ezt elérni, és annyi teherrel, főleg lelki teherrel jár. De azért nemcsak fájdalmat, problémát, hanem rengeteg mást is tanulok ezen a pályán. Saját magam is fejlődöm. Azok az emberek, akik képesek egy akadályozott gyereket felnevelni, és sokszor elveszíteni, feláldozni értük saját magukat, na szóval... le a kalappal. Ezektől az emberektől annyi mindent lehet tanulni, és a fogyatékkal élőktől is. Tudnék erről regényeket mesélni, de nem erről akarok írni. A lakómmal kapcsolatban is folyamatosan fejlődök. Nem veszem ezt már annyira tragédiának. Ez nem fogyatékosság, hanem betegség. Ezzel tudok egy teljes életet élni (még a fájdalmakkal együtt is). És le is tudom győzni. A fogyatékosságot nem lehet, az megmarad örökké.
Az egyik szeminárium kapcsán el kellett olvasnunk egy könyvet- Jean-Louis Fournet: Hova megyünk, papa?
Egy apa írja meg történetét, akinek két fogyatékkal élő gyereke született. Úgy írja meg, mintha a fiainak írná, hogy emlékezzen a világ rájuk. Bár a fiúk sosem tudnak megtanulni olvasni, testileg, értelmileg is sérültek. Furcsa, megindító és csodálatos, amiket ez az apa ír. Főleg egy apa szemén át, ritkán lehet ilyet olvasni.És néha humorral ír, de olyan szívfacsaró humorral, te keserűséggel, és önvádlással. Ajánlom mindenkinek, mert az emberek tele vannak szánalommal, téves elképzelésekkel, és előítéletekkel, hogy milyen, amikor valakinek fogyatékkal élő gyermeke van. Ha tudjátok, szerezzétek be, pici, vékony könyv és olvassátok szeretettel, mert máshogy nem lehet!
ölellek titeket! Etti