Tegnap akartam írni, de egyszerűen képtelen voltam. Nagyon fájt a fejem, a pocakom, de még a mellem is. Úgy éreztem, szétszakadok. Azt hittem, sosem ér már véget a fájdalom. Alig vártam, h ágyba pottyanjak. Rég éreztem magam ilyen rosszul. Ma már jobban vagyok, talán segített a jobb alvás. Ilyenkor tudok rosszul lenni olyan emberektől, akiknek van egy kis fejfájásuk, és haldokolnak. Próbálom kezelni ezeket a helyzeteket, elég nehéz. Elfogadtam már a betegségem, csak a fájdalom... Az valami teljesen más. Mikor lesz már vége? Azért a sok kínlódás ellenére még mindig azt mondom, h nem törtem meg, és próbálok előre nézni. Nem hagyom, h a világ elmenjen mellettem, h megfulladjak az önsajnálatba. A környezetemben lévők nem is tudják általában, h van ez a betegségem. Nem tudom mindenkivel megosztani. Persze most egy blogra írok, úgyh kicsit magam ellen beszélek, de ti nem ismernétek fel az utcán, nem tudjátok milyen vagyok.Így anonim módon sokkal könnyebb, és egyszerűbb.
Boldogulok mások segítsége nélkül is, úgy gondolom ehhez elég erős vagyok. És még ezek a kínjaim is, amik mostanában vannak, nem győztek le. Csinálok mindent ugyanúgy.Úgy érzem, ettől nagyobb fájdalmakat is ki fogok még bírni. Persze én is vagyok sokszor kétségbeesett, dühös, szomorú és magányos. De nem kérdezgetem, h miért pont nekem van adenómám? Miért pont én? 18 évesen, mikor megtudtam, nem erre vágytam. Akkor hirtelen felnőttem, és tudtam, h egy kicsit mindig is egyedül leszek. Ez a tudat nem egyik pillanatról a másikra jön, hanem tapasztalattal, és bizony fájdalommal. Úgyhogy muszáj erősnek lenni, nem besavanyodni, és várni mások sajnáltatás vagy megértését. Az nem fog jönni.
Kitartást mindenkinek!
1 megjegyzés:
Szia :)
Ne feledd el, azok az emberek, akik apró fejfájás miatt is panaszkodnak, szerencsére soha nem éltek át igazi kínt. Sajnos nem ők tehetnek arról, hogy mi igen, s arról sem, hogy az emberiség ilyenné vált, szeretünk panaszkodni. (Mindenkinek ide kellene költözni Ausztráliába egy kis tréningre, mert itt nem sajnáltatja senki magát, itt mindenki mosolyog, itt nem panaszkodik senki...)
Szóval, ne idegeskedj azok miatt, akik kicsi fájdalomnál is meg akarnak halni, gondolj arra, nem tudhatod, ő mit érez, neki lehet ez már nagy, hisz a fájdalom érzete is nagyon szubjektív dolog.
Az meg nem panaszkodás, ha beszélsz a betegségedről. Nem önsajnáltatás, csak tudni kell róla úgy beszélni, hogy ne tűnjön annak. Én mindig mindenkinek beszéltem róla, persze nem úgy, hogy mindenkit leállítottam, és elmondtam, de soha nem tagadtam, és ha volt alkalmam beszélni róla, megragadtam azt. De soha nem panaszkodtam, mindig láttam az emberek arcán a rémületet, de mindig közöltem, ez nem nagy dolog, másnak sokkal nagyobb baja van. Ebbe nem halok bele, ezzel együtt tudok élni, bár néha nagyon nehezen, de nem kell tőle megijedni!
És az emberek ilyenkor elkezdtek érdeklődni, és nem sajnálatból, egyszerűen csak kíváncsiak lettek mi ez, és hogy tudom ennyire könnyedén venni... (persze sokszor nekem se ment, még most se megy, hogy könnyedén vegyem, de ezt csak a közvetlen környezetem tudja).
Tény, más lett az értékrended, mint azoknak az embereknek, akik egészségesek, de ettől csak más ember vagy, se nem jobb, se nem rosszabb...csak más, csak olyan, akinek nem jelent problémát, ha megszúrják tűvel, vagy elvágja a kezét... hisz nekünk ez már nem fájdalom!
Megjegyzés küldése