Talán a kezdet volt a legnehezebb, a rengeteg miért a fejemben. Folyton azt kérdeztem magamtól miért pont én, mivel érdemeltem én ezt ki... Akkor még eszembe se jutott, hogy azt kellene keresni, mit csináltam, csinálok rosszul, nem azt, miért engem választott a sors, a Jó Isten, vagy ki mire fogja...
Egyszerűen csak folyton a miértek jártak a fejemben, de ma már tudom, nem arra kerestem a választ, amire kellett volna.
Az ember hajlamos azt gondolni, hogy ő egy nagy rakás genetikai selejt, hogy neki mindenért meg kell küzdenie, hogy őt minden rossz sújtja, hogy csinálhat bármit, neki semmi nem jön egyszerűen össze...
Csak sajnáltatjuk, sajnáljuk önmagunkat, s folyton csak a miért csinálja ezt velünk az élet kérdések mozgolódnak a fejünkben, de azt a kérdést nem tesszük fel magunknak, mit csinálok én rosszul az életemben, az életemmel.
Éveken keresztül eszembe se jutott azon gondolkodni, vajon mitől lehet a betegség, vajon mit jelez a szervezetem. Csak éltem a betegséggel együtt, s a kezdeti nehéz időszak után, mikor már elfogadtam, hogy ez van és kész, szuperül megtanultam vele együtt élni.
A baj csak az, hogy nem csak együtt kell élni vele, hanem meg kell tanulni küzdeni ellene és elhinni, hogy képesek vagyunk legyőzni.
Mert ma már visszagondolva, nem is olyan nehéz az, csak a kérdéseket helyesen kell tudni feltenni, és merni kell rá őszintén válaszolni.
Mi az amit én nem mertem megkérdezni magamtól? Hova vezetem én ma már vissza a gyökereket?
Amióta az eszem tudom, stresszes gyerek voltam. Ez azt jelenti, Csernus szerint, a nagy átlaghoz tartoztam, azafajta gyerek, aki bár tudja a választ, de nem meri feltenni a kezét...
Nálam ez nem csak az iskolában volt jellemző, belevittem a magánéletembe, kerültem a beszélgetéseket, a kommunikációt, csak a közvetlen környezetemnek nyíltam meg, nehézséget okozott az ismerkedés...
Stresszeltem vizsga előtt, képes voltam lemondani, epét hányni... Nem tanultam meg, hogy minden dolog múlandó, még az is, ami átmenetileg nagyon nagy nehézséget okoz számunkra.
A betegség biztos vagyok ott stagnált bennem már rég óta, arra várva, mikor robbanhat.
Mikor meghalt apukám, kitört hát a gátak mögül, és elkezdte ölni a szervezetem. Én évekig nem tudtam róla, éltem vele együtt, minden rosszullétet a stresszre fogva.
A baj nem azzal volt, hogy kialakult, azzal, hogy nem akartam tudomást venni róla, és azzal, hogy mikor már felismertem, elfogadtam, megtanultam együtt élni vele, és megint mondom: CSAK EGYÜTTÉLNI!
Éveken keresztül éltem valamiben, ami már jó se volt, amiben a támogatást nem úgy kaptam meg, ahogy az a gyógyuláshoz kell.
A párom nem támogatott, hanem sajnált. Igen, utólag ki merem mondani, hogy az nem támogatás volt. Félelem talán, hogy elveszít, de nem támogatás. Nem hallottam azt a szót, hogy meg fogsz gyógyulni, s azt sem, hogy pozitív hozzáállás.
Az életem egy nagy rakás szarkupac volt. Szarkupac a köbön, amit én sem akartam látni. Mindig előre néztem, hogy majd holnap jobb lesz minden, majd holnap vagy egy fél év múlva kijövünk a szarból. Pillanatnyi örömök voltak csak a házasságomban, egy-egy bevásárlás, egy új ruha, egy cipő, egy pillanatnyi boldogság... S én még akkor is helyre akartam hozni mindent, helyre hozni a kapcsolatunk, bízni akartam a jobb jövőben, s nem akartam meglátni, hogy már a szar annyira elárasztott mindent, hogy azt már csak robbantással lehet eltüntetni.
Az eredményeim meg csak rosszabbodtak, nem hogy javultak volna. Gyógyszer mellett stagnált, de négy év alatt nem sok minden változott.
Én meg csak féltem, féltem változtatni, biztonságban akartam tudni magam, és a daganatot is a fejemben, nem akartam bántani másokat, inkább homokba dugtam a fejem. Szinte soha nem veszekedtem, mindig mindenkihez alkalmazkodtam, inkább lenyeltem mindent, csak ne kelljen vitába szállni.
Kerültem a problémát otthon, kerültem a munkahelyen, a családban, a volt férjem családjában, a boltban, a postán, az OTP-ben, az utcán, a fagyizóban, bárhol, amerre vitt az utam.
Aztán egyszer csak robbant a szarkupac, s nem tudtam már tovább elviselni két ember terheit a vállamon.
Elég volt az addigi életemből!!!
ELVÁLTAM!
Azt amit még a válás után se láttam, csak már így három év távlatában tudok, akkor adtam meg az első lökést a szervezetemnek a regresszióra.
Az élet azóta úgy adta, hogy egy olyan embert rendelt mellém, aki nem ijedt meg a betegségemtől, de aki nem kezdett el sajnálni sem. Ő nem félt, nem félt kimondani, hogy ne fogjak mindent a betegségemre, nem félt, nem fél a mai napig őszintén megmondani, hogy ne mindig arra gondoljak már, hogy minden a betegségem miatt van.
Megtanultam nem csak együtt élni a betegségemmel, hanem pozitívan hozzáállni is. Már nem egy beteg ember vagyok, aki tud a betegségével együtt élni, hanem egy ember, aki úgy érezte, s hitt benne, hogy meggyógyulhat, s aki (bár most nem vagyok 100%-an biztos benne) úgy érzi meggyógyult!
Nem egy olyan beteg emberként tekertem körbe a Balatont, aki elviseli a betegségét, s erre is képes vele, hanem egy olyan egészséges emberként, aki néha nem érzi tökéletesen magát.
Már nem dugom a fejem a homokba, próbálom nem elfojtani az érzéseim, kiadom a dühöm, mégha nem is azonnal, de kiadom, vitába szállok akár emberekkel, megtanultam kommunikálni, s mára már ki merem jelenteni, hogy elmúlt az a stressz, ami mindig ott volt az életemben, ami akkor is előjött, ha csak meg kellett szólalni...
Ma már merek önmagam lenni, meg merem mondani a véleményem, ki merek állni az álláspontom mellett, s ami a legfontosabb, nem rendelem senkinek alá magam.
EMBER vagyok én is, nem csak egy nő, akinek kötelező a domináns férfi nem dolgaihoz alkalmazkodni. Nekem is vannak érzéseim, céljaim, vannak számomra is fontos dolgok!
S van egy szervezetem, ami millió kis sejtecskéből épül fel, s hogy a bennem lévő sejtek egészséges vagy beteg szervezetet építenek-e föl maguk köré az csakis RAJTAM múlik.
Én elhiszem, hogy ha az ember megtalálja az útját, ha meri azt csinálni, úgy élni az életét, ahogy neki jó, akkor azzal már egy hatalmas lépést tesz meg az egészsége felé.
Nekem megmutatta valaki, hogyan kell pozitívan gondolkodni, hogyan kell hinni a gyógyulásban, de rendet a bennünk lévő káoszból csak magunk teremthetünk!
A test a lélek tükre!
Bár évek kellettek hozzá, hogy feltegyem a helyes kérdést magamnak, és rengeteg időt vett el az életemből, hogy merjek válaszolni rá, és megmerjem tenni azt a lépést, ami a lelkem helyre tette.
Megtettem, és én úgy érzem meggyógyultam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése