Előfordul, hogy képtelennek hisszük magunkat bármire, hogy félünk, és nem tudjuk mi lesz. Mert annyi a probléma, a közönyösség, a betegség... Én is félek, sőt inkább szorongok. Sokat, nagyon sokat, mert annyira bizonytalan minden. Magam is bizonytalan vagyok. És elfáradok. Az idő meg egyre csak megy és megy, olyan nehéz előrébb jutni. Sosem féltem olyan dolgoktól mint a sötétség, a magasság, az állatok, vagy hogy éjjel egyedül megyek a városban. Sokkal jobban félek attól, hogy nem teljesítem az elvárásaimat magam felé, hogy nem tudok többet elérni, hogy nem viszem többre, mint ami vagyok. Néha egyedül érzem magam, és besavanyodom. Megbántom azt a kevés őszinte embert, akihez őszintén ragaszkodom. Okoz ember a más hibájából tanul, úgyh tanuljatok az enyémből. Bezárkózni, megbántani a szeretteinket nem éri meg a fájdalmat, ami azzal jár. De legalább észreveszem a hibáimat, és próbálom helyrehozni. Boldognak kellene csak lenni egyszerűen, és élvezni  a pillanatot.
Vigyázzatok magatokra!
Ölellek titeket!