Ma nem igazán voltam jól. Kikészít a mellfeszülés és fejfájás. Most még a szokásosnál is jobban fáj.Az éjszakáim sem  jók emiatt. Ingerlékeny és érzékeny vagyok, és ez főleg a legrosszabb pillanatokban jön elő. Pedig annyira igyekszem normálisan viselkedni, jól csinálni a dolgokat, senkit sem bántani meg. Pedig az életem egyáltalán nem normális. Utólag bánom, és tudom, mit kellett volna tennem. Néha jobb, ha nem mondjuk ki a gondolatainkat, nem mutatjuk ki az érzéseinket. Örülnöm kellene egyáltalán annak is, h van, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. Elfogadja  a betegségem, és képes szeretni. Nem tudom, olyan bonyolult ez az egész. Amilyen könnyen tudok örülni, olyan hamar elszomorodni. Végül is, az ember maga cipeli a keresztjét, nem igaz? Lehet a holnap sokkal szebb lesz, és sokkal kevesebb fájdalmam lesz. Ezt kívánom magamnak, de nektek is! Szép napokat!