Amit mindig öröm olvasni

"Sziasztok!

Marika vagyok. Nem véletlenül jutottam
az oldalatokra, sajnos az én unokatestvérem is a ti betegségetekben
szenved. Segíteni szeretnék az unokatestvéremnek, ezért tanulmányozom
a Hipofízis adenómával kapcsolatos weboldalakat. Átolvastam a blogotokat,
és egy csodálatos blognak tartom.
Más betegeknek is hasznára válhat ha
olvassa az oldalatokat.
Kívánok nektek nagyon kellemes és szép
napokat. És kívánom, hogy betegségetekből teljesen tudjatok
meggyógyulni. És remélem, hogy blogotokat még sokáig fogjátok írni,
hogy más betegek hasznára tudjon válni,
és meríteni tudjanak belőle.
Még egyszer köszönöm Nektek ezt a
nagyszerű blogot, hogy olvashattam, és
hogy olvashatom sokáig.

Üdvözöl benneteket Marika"

Azt hiszem amikor egy ilyen üzenetet kap az ember érzi mennyire megéri foglalkozni a blog írásával. Borzasztóan jól estek Marika szavai, de mélyen el kezdtem szégyellni is magam. Ha valakinek mostanság köszönhető még a blog létezése, az egyedül Etti, aki azért mindig szán rá egy kis időt, aki azért mindig megosztja itt velünk, hogy érzi magát.
Anno mikor elindítottam a blogot, szerettem volna tényleg valami igazán hasznosat alkotni, s mostanság úgy éreztem nem sikerült. Talán túl lusta, vagy csak túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy megosszam a gondolataim, hogy leírjam az eredményeim...
Az életem úgy alakult, hogy egyszerre túl sok mindenre kellett összpontosítanom, készülök egy nyelvvizsgára, vízumot igényeltem egy távoli országba, helytálltam a munkahelyemen, betanítottam az utódomat, s a magánéletemben is akadt nem kevés probléma. Közben oda kellett figyelnem arra is, hogy nyugodt maradjak az elmúlt két hónapban, mert a jövő heti vérvétel eredményen elég sok múlik. Most derül ki, hogy kell-e még gyógyszert szednem vagy sem, s tekintve, hogy szept. 19-e után közel másfél évig talán haza sem találok, ez nagyon fontos.
Szóval a sok teendő miatt elmaradt a beszámoló arról is, hogy a legfrissebb MR szerint nincs adenomám, úgy néz ki teljesen felszívódott, és már nyoma sem látszik a hipofízisemen. Nem kevesebb mint öt év küzdelem után, szinte folyamatos gyógyszer szedés mellett, és két éve búzafűlé ivás mellett végre megtapasztalhattam azt is, milyen érzés, mikor nyom nélkül eltűnik Etti után szabadon, a lakóm :).
A prolactin szintem ennek ellenére még mindig nem úszott a normál mederben, ezért is kell az újabb kontroll, hogy biztosan úgy indulhassak neki a külföldi utamnak, hogy ne érhessen kint baj.
Szóval ennyi idő után kicsit szégyelve magam, hogy csak ritkán írok, de megosztottam végre ezt is, hogy mindenki lássa, aki olvas minket, hogy igenis tényleg van remény, meg lehet gyógyulni, csak akarni kell, mert én végre tényleg elmondhatom magamról, hogy gyógyult vagyok!!!!
Tudom, hogy hamarosan Etti is majd beszámolhat erről, tudom, ő is és Hasu is meg fogja találni a gyógyulás útját, mert én hiszek bennük, és hiszek mindenkiben, aki hasonló cipőben jár!!!

Köszönöm tehát a kedves szavakat Marikának, köszönöm, hogy megosztotta velünk, hogy nem hasztalanul csináljuk azt, amit csinálunk.
Köszönöm Ettinek is hogy viszi a blogot, mert többnyire szegény egyedül irkál, és ígérem a jövőben néha-néha azért én is adok helyzetjelentést.